Ballagási beszéd

Lukács Máté (2019/B) ballagási beszéde

Főtisztelendő Asztrik emeritus és Cirill jelenlegi főapát atyák, Titusz és Albin igazgató atyák, tisztelt tanári kar és a bencés konvent, kedves Családok, Barátok, Diáktársak és kedves Végzősök!

Egy fekete-fehér fotó a második emeleten. Sokat gondolkodtam azon, mi marad majd meg leginkább Pannonhalmából, és végül arra jutottam, hogy ez. De miért is olyan fontos nekem, vagy nekünk ez a kép? Ha a főlépcsőházban megyünk fel a második emeletre, szinte azonnal feltűnik: egy sor fektetett képet láthatunk, kivéve a bal szélsőt. A bal szélen ugyanis a képen látható férfi és lánya álló helyzetben figyel minket.

Ez a kis hiba először kilencedikben tűnt fel. Mikor szeptember elején beköltöztünk, még tele voltunk félelemmel. Új közeg, új emberek, senki nem ismer senkit, és ami a legfurcsább, nincsenek itt a szüleink. Az első pár napban én is magányos voltam, ekkor figyeltem fel a képre. Percekig néztem, és csak arra tudtam gondolni, mennyire hasonlít rám ez a kép: nyolc fektetett fotó közt egyetlen egy állított.

Aztán történt valami. Egyik este sétáltam a lépcsőn a nagyháló felé, mikor megláttam: valaki megfordította a képet. Az eddigi furcsa, felemás képsor helyett egy szabályos, precíz kompozíciót láttam. Az állított kép belesimult a környezetébe.

Mindez októberben, vagy novemberben történt. Ekkor már mindenki tudta mindenki nevét, megszülettek az első barátságok, megvoltak az első csínytevések is. Már csapatként vészeltük át a töri témazárókat, csapatként vittük el a balhét is egy-egy kihágás után. Megismertük az ásokat, akik már túl voltak pár nyelvtanórán Csertán Tanár úrral, szóval megtanultak szájról olvasni. Az eddig itt töltött két év alatt olyan beveneveket adtak tanáraiknak, amiket a többi osztály is átvett.

Én sem voltam már magányos, és biztosra veszem, hogy ti sem. Ismertük már tanárainkat is. Henrik atya földrajzóráiról a gyűrődés és vetődés mellett azért megmaradt a műhód és a bacipuki is, Tamás tanár úr pedig Kheopsz, Kefrén és Mükerinosz piramisain kívül arra is megtanított minket, hogy  “a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna ha”, hogy “nincs új a nap alatt”, és hogy “minden mindennel összefügg”.

Megtanultuk mi az a toszulás, a TCS, a KP, a ketrec, valamint arra is rájöttünk, hogy itt a felvágottat egész egyszerűen patkánynak nevezik a humoros diákok. Megvolt az első Márton nap, Farsang és biciklitúra is, így hát mondanom sem kell, beleszerettünk Pannonhalmába.

Na de vissza a képhez: ki, és miért fordította meg? Nem tudom, és mint később kiderült, nem is számít. Ez a képforgatás egy olyan hagyomány volt, aminek senki sem ismerte az eredetét, senki sem tudta, miért is csináljuk pontosan. Csak azt tudtuk, hogy állítva nem jó. Fektetni kell.

Ezért aztán mi is így tettünk.  Akárhányszor elhaladtunk előtte, és megláttuk, hogy állítva van, körülnéztünk, hogy nincs-e a közelben prefektus, majd lopva elfordítottuk.

Igazi veteránokká lettünk. Az itt töltött 4 vagy 6 év alatt megtanultuk, hogy lehet csippantós ajtón csippantó nélkül bemenni, hogy lehet kétszer ebédelni, melyik tanárnál hogyan kell dolgozatot írni, kihez hogyan érdemes szólni. A Laudetur Jesus Christusból először Laudetur, majd Detur, és hasonlók lettek - de SOHASEM duplaudetur! Egymást a becenevünkön, vagy vezetéknevünkön szólítottuk: Mustafa, Nudli, Tomek, Ilosvai stb. Mindenkinek volt valamilyen jellegzetessége, mindenkinek megvolt, miért ő az állított kép a nyolc fektetett közt. Emlékszem, kilencedikben egy túrán még mondókát is írtunk, amibe - mint valami eposzi jelzőt - beleszőttük az osztály tagjainak furcsaságait, jellegzetességeit. Én is kaptam egy sort ebben a mondókában, de talán jobb, ha nem olvasom fel hangosan. A lényeg, hogy tizenegyedikre igazi bencés diákká váltunk.

Erről az időszakról azt érdemes még tudni, hogy az érettségi előszele ekkor már meglebbenti az embert, mindenki elkezd komolyabban foglalkozni a tanulással. Nagyjából már tudjuk, merre tovább, mindenkinek megvan a faktja. Egyre kevésbé a focimeccsek és a mozifilmek kötik le az időnket, mint inkább a nyelvvizsgák, kresztanulás és pályaválasztás. Ne értsenek félre, azért az illegálisan megsütött melegszendvicsek száma még mindig jóval felülmúlja a teljesen kihasznált stúdiumokét.

A lényeg, hogy szép lassan komolyodunk. Egy hosszú, személyes beszélgetés már többet ér, mint egy közösen megnézett macskás videó. A hittanórákon és az esti imákon nagyobb a csend, jobban figyelünk. Éjszaka a négyes hálókban már a jövőről, politikáról, szerelemről és Istenről folynak a halk viták.

És akárhogy nézzük is, ekkor már nincs időnk képforgatásra, de szerencsére másnak igen. Az alsóbbéveseknek is feltűnt ez az apró szokás, átvették tőlünk ezt az íratlan feladatot. Mostanában, ha az ebédlőbe menet elhaladok a képek előtt, örömmel konstatálom, hogy minden rendben, a kép vízszintes. Nem tűnik nagy dolognak, de nekem minden alkalommal megdobogtatja a szívem.

Elérkeztünk a tizenkettedikhez. Egyik kihívás váltotta másikat, de azért egy Mikulásműsor vagy egy Farsang megszervezése még belefért. A stúdiumasztal felett töltött órák között ezek emlélkeztetnek minket arra, milyen is bencés diáknak lenni. Február végére aztán elfogytak a programok. Maradt a tanulás, és az időnkénti nosztalgiázások: Emlékeztek, amikor kilencedikben… Egyre gyakoribbak az ilyen, és ehhez hasonló mondatok.

Szóval, köszönöm nektek. Köszönöm nektek, diáktársaim (és itt jönnek a közhelyek), hogy a barátotok lehettem, hogy mellettem voltatok a bajban, és hogy megreformáltátok az egyébként szörnyű zenei ízlésemet.

Köszönjük nektek, tanáraink, hogy minden bugyuta kérdésünkre válaszoltatok, hogy sokszor munkaidőn kívül is foglalkoztatok velünk, és hogy segítettetek megtalálni, miben vagyunk igazán jók.

Köszönjük, szüleink, hogy eddig támogattatok minket, hogy tűrtétek, ahogy a fiatok szép lassan Pannonhalmára költözik, és hogy most átsegítetek minket a felnőttek életébe.

Köszönjük László Zoltán tanár úrnak, a programokat, amik nem voltak kötelezőek, de közösen elmentünk rájuk, hogy az öt otthoni lány mellett az itteni gyerekekre is volt ideje. Az új nap új lehetőségek mottót pedig örökre a szívünkbe zártuk.

Köszönjük Titusz atyának a kompletóriumokat, a szomszédolást, és az algériai utat.

Az iskola zöldebbé válása, a csíkszeredai út és a rengeteg továbbalvás pedig Bence tanár úr érdeme.

Köszönjük, Henrik atya, hogy reggelenként néha Belgával, vagy Kispállal ébresztett minket, köszönjük a sok bölcsességet és szigort.

Köszönjük, Tamás tanár úr, hogy annyi csodás helyre eljuthattunk, hogy annyi filmmel, verssel, regénnyel megismerkedhettünk, és köszönjük, hogy megtanulhattuk mit jelent “hazatelefonálni”.

Köszönjük prefektusainknak, hogy összetartó csapatot neveltek belőlünk.

Köszönettel tartozunk azoknak is, akik bármilyen egyéb módon segítettek minket a négy vagy hat év során.

Bár az ások két évvel hamarabb kezdtek, most mégis együtt állunk itt. De milyenek is voltunk? Először furcsák, a sorból kilógók. Később egyre hasonlóbbak, egységesebbek. Végül aztán mindannyian különböző, a magunk módján nagyszerű, összetartó tagjai osztályközösségeinknek.

Mi marad utánunk? Nyolc darab, fektetett kép a második emeleten, ugyanis az az egy állított most elköltözik. Elköltözik Budapestre, Meschedébe, Bécsbe, Manchesterbe, vagy az Egyesült Államokba. Új falra akasztják, új képek közé, de akárhányszor visszatérünk Pannonhalmára, valahogy mégis itt találjuk majd, régi helyén, vízszintesen.

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Isten veletek! Isten veled Pannonhalma!